A női labdarúgás amerikai amazonjai

Az inspiráció, veríték és az együttműködés ereje

2020. április 12. - DISCSzabi

A sok negatívum mellett a bezártság egyik hozománya a családunk számára, hogy a két kislányommal napi szinten focizunk a kertben, a ház körül. Korábban ritkán forgott a focilabda körül a közös elfoglaltságunk. Kezdetben én hívtam ki őket, aztán egy jó ideje már ők noszogatnak engem, hogy „Apa, megyünk már focizni?”. Főleg Zsóka, a kisebbik, aki nagyon lelkes kis focista lett (egyébként 4 éves kora óta balettozik, a nővére Hédi meg a hip-hop táncot választotta, hiába tereltem a labdajátékok irányába őket…). Pár hetes gyakorlással már egész erős, pontos passzokat ad, és a cselezési tudománya is fejlődött. Egyik nap leültettek a TV elé, és azt mondták, hogy apa, most megnézünk egy filmet, bízz bennünk, tetszeni fog. Az „Alex és én” c. film volt az, amely egy focista kislányról és mások számára láthatatlan mentoráról, példaképéről az USA női nemzeti labdarúgó csapatának játékosáról, az olimpiai bajnok, kétszeres világbajnok Alex Morganről szólt. A kislány álma valóra válik a film végére.

Forrás: port.hu

Már Barcelonában is ámulatba ejtett tavaly októberben, hogy milyen mértékű fejlődést produkált a női labdarúgás a világban, és mekkora a potenciál benne sportgazdasági és társadalmi szempontból egyaránt.

Mindezen élményekkel a birtokomban a múlt héten elkezdtem a csapatfejlesztő munkát a Ferencváros női labdarúgó csapatával, így ez a sok-sok inspiráció már elég volt egy újabb blog bejegyzés megírásához.

"Egymásért játszunk.”

Az USA 1990-es évekbeli női labdarúgó válogatottját ez a filozófia vezette a páratlan sikerekig. A sportág első világ- és olimpiai bajonkaiként tisztelhetjük őket. A csapat nemcsak a nagy meccseket nyerte meg, de az egész évtizedet dominálták és 155 győzelmet, 9 döntetlent, 21 vereséget jelentő rekord eredménysort érték el. Átlagban 3 gólt szereztek ellenfeleiknek.

„Dominálni akartunk minden ellenfél, minden perc felett, valamennyi meccsen egyénenként és csapatként is.” Mondta erről az időszakról Michelle Akers, a csapat egyik sztárja.

A különleges csapatra nemcsak a győzelmek miatt emlékezik a világ. Újradefiniálták a nők szerepét a sportban, esélyegyenlőségért, egyenlő bérezésért és a női labdarúgás elismeréséért harcoltak. Férfi csapatokat megszégyenítő módon edzettek, hogy meg tudják valósítani céljaikat. Nekik köszönhetően vált a női labdarúgás nemzetközi sporttá. Voltak sztárjaik, mint Akers és Mia Hamm, de még ők is a kitűnő csapatkémiának tulajdonították sikereiket.

Minden hatékony szervezetnél az egymásért játszunk szemlélet kiemelkedően fontos. Ezekben a szervezetekben az emberek együttműködnek és a csapatszintű sikereket hajszolják az egyéni dicsőséggel szemben. A csapat eredménye sokkal több, mint az egyének teljesítményének összege. Sajnos ez elég ritkán történik, kevés vállalat, sportcsapat képes az együttműködés ilyen magas szintjére eljutni. Ha el is jutnak, csak az igazán különlegesek képesek ezt hosszú ideig fenntartani.

Thomas Edison mondta egyszer, hogy a zseni nem más, mint 1% inspiráció és 99% veríték! Azaz a sikerhez kemény munka kell, nem elég a tehetség. Létrehozta a világ első ipari kutatólaboratóriumát, ahol munkatársak serege dolgozott azon, hogy megvalósítsák gondolatait. Amikor az együttműködés, inspiráció és a veríték találkozik, csodálatos dolgok jönnek létre. Edison laborjában, az USA női labdarúgó válogatottjánál és máshol is. Inspiráció azért kell, hogy legyen oka és értelme a verítéknek, de a sikerhez az együttműködés is létfontosságú.

Az együttműködő, legsikeresebb csapatokat az önismeret, a társas ismeret, a bizalom magas szintje, az elköteleződés, a közös célok kitűzése és az eredmények üldözése, de a konstruktív konfliktusok és egymás számonkérésének felvállalása is jellemzi.

A csapat Norvégia felett aratott 1991-es VB döntős győzelme ébresztőt fújt sok olyan tradicionális labdarúgó országban, ahol addig csak a férfiak dominálták a sportágat.

Brazília és Németország is hozzákezdett világklasszis női csapat építésének, de próbálkozásaik ellenére az amerikai lányok folytatták győzelmi sorozatukat és az évtized végén legyőzték Kínát az 1999-es VB döntőben büntetőrúgásokkal.

Anson Dorrance 1986 és 1994 között töltötte be a szövetségi kapitányi posztot és ismeretlen játékosokkal látott neki a csapatépítésnek. Kezdetben napi 10 dollárnyi kosztpénzt kaptak fejenként, busszal jártak idegenbeli mérkőzésekre, olcsó hotelekben szálltak meg, és vasalt feliratos mezekben játszottak. Dorrance képes volt olyan célokat megfogalmazni a csapatnak, ami túlmutatott a győzelmeken és vereségeken:

„Minden alkalommal, amikor pályára léptek, a női labdarúgásért teszitek ezt, megváltoztatjátok az emberek gondolkodását arról, hogy mit érhetnek el a nők és mások is.”

Az Amerikai Labdarúgó Szövettséggel folyamatos harcban álltak az egyenlő bérezés témájában, és heves fellépéséért 9 játékost átmenetileg kizártak az edzőtáborból az 1996-os olimpia előtt. Harcuk felvillanyozta a csapatot. Meg akarták változtani az USA-ról alkotott képet is, ami szerint ők csak másodosztályú labdarúgó nemzet. Dorrance-nél nem volt mese, harcosokat képzett a játékosokból, akik mindig készen álltak a bevetésre. Minden csapattagnak alá kellett rendelnie egyéni céljait a csapatérdeknek. Minden erőfeszítést a csapat érdekében tettek. Tudatosították, hogy bármely játékos, aki nem működött együtt hatékonyan a többiekkel, vagy nem nyújtott 100%-ot edzéseken és mérkőzéseken, veszélyeztette a csapat átfogó céljait, azaz a női esélyegyenlőséget és a nők részvételét a sportban.

Világossá tették a csapattagok számára, hogy mindenkire ugyanúgy szükség van. A kezdő játékosokra csakúgy, mint a csapat 20. játékosára. A csapat elköteleződése tagjainak elköteleződésétől függ. A cserejátékosokat azzal motiválták, hogy minden az edzéseken dől el. A mérkőzés eredmény egy következménye a jó edzésmunkának (és természetesen külső körülményeknek is). Számos alkalommal vetették be a fiatalabb cserejátékosokat is kiélezett helyzetekben, ezzel is erősítve hitüket abban, hogy mindenki fontos. Elfogadták azt is, ha korábbi kezdőpozíciójukat elvesztették a csapatérdek miatt. Minden adandó alkalmat kihasználták az edzők, hogy a cserejátékosokkal is éreztessék fontos szerepüket, még akkor is, amikor vizespalackokkal rohangáltak a kezdőjátékosok felé a szünetben. Az egyéni szerepeket próbálták tudatosítani mindenkiben, és odafigyeltek a játékosok egyediségére is, egyéni motivációjukra, viselkedésükre (gyakran töltettek ki önismereti teszteket is a játékosokkal, fontosnak tartották az önismeret fejlesztését). Közel kerültek a játékosokhoz. Aprólékosan elemezték, nyomon követték az egyéni teljesítményeket is a pályán.

A mérkőzések előtti taktika értekezleteken nagyon alaposan végigmentek minden egyes játékos egyéni feladatain, szerepein beleértve a cserejátékosokat is. Minden csapattag megértette, hogy az ő szerepük miért számít sokat a csapatnak, függetlenül attól, hogy mennyire volt az meghatározó. Kisebb csoportokra is bontották a csapatot (a támadó hatos, a védekező négyes stb.), amely koncepciót Menottitól vették át. Olyan célokat tűztek ki az edzők, amelyeket csak akkor érték el, ha a kisebb csoportokban egységesen dolgoztak össze. Pep Guardiola is használt hasonló technikát az együttműködés fejlesztésére. Arra ösztönözte a játékosokat, hogy lépjenek ki saját pozíciójukból edzéseken és meccseken is, ezáltal is megtanítva a csapattársak szerepét egymásnak. Más perspektívából látták így a játékot. Ez a megosztott felelősségtudat és az együttműködési kultúra segítette őket például felállni az 1999-es negyeddöntőben a németek ellen az 5. percben bekapott öngól után is. Brandi Chastaint a hibázó játékost nem leszidták, felnégyelték, hanem bátorították, biztatták. Két meccsel később az ő mindent eldöntő tizenegyesgóljával múlták felül Kínát, és lettek másodszor is világbajnokok. Ez a döntő a valaha volt legnagyobb nézőszámű női sportesemény lett. A sok győzelem mellett vereségeket is szenvedett a csapat például az 1995-ös VB elődöntőben Norvégia ellen, de ez nem kisebbítette az érdemeiket.

Mind a vállalati szektorban, mind a sportban a legnagyobb kincs továbbra is az ember. A jót a kiváló csapattól az különbözteti meg, hogy miként képes a humán tényezőket menedzselni és kibontakoztatni minden egyes tagja tehetségét. Ez a fő lecke, amit az USA 90-es évekbeli női labdarúgó csapatától tanulhatunk. A koronavírus-járvánnyal új esélyt kaptunk mindezek megvalósítására a társadalomban, gazdaságban, sportban egyaránt.

A történelmi hűség kedvéért fontos megemlíteni, hogy a csapat összesen 4 olimpián is a csúcsra ért (1996, 2004, 2008, 2012), majd a 2015-ös világbajnoki cím után 2019-ben negyedszerre is a világ tetejére jutottak a társgólkirály Alex Morgannel a soraikban. Az egész tornán hatalmas fölényben játszottak, a döntőben 2:0-ra győzték le Hollandiát a másik társgólkirály, csapatkapitány Megan Rapinoe, illetve a fiatal tehetség, Rose Lavelle góljaival.

Felvették a kesztyűt az USA jelenlegi elnökével a nők és a másság tiszteletéért, perben állnak a FIFA-val is az egyenlő bérezésért, 35 éve küzdenek a női labdarúgás feltételeinek javításáért, példát mutatnak sok-sok lánynak, nőnek a világban. A lyoni döntőt követően a közönség nem az ilyenkor szokásos „U-S-A! U-S-A!” skandálással ünnepelte őket, hanem az egyenlő béreket követelte az „Equal pay! Equal pay!” rigmussal.